Még mindig nagyon élénken emlékszem annak az éjszakának a színeire. Pedig az azóta eltelt több mint negyven év történései már bőven elhomályosíthatták volna. Fogvacogtató hideg volt, de nem volt mit tenni, ki kellett menni a szabadba. Jégbe fagyott faágakat a meleg szobában nem lehet fényképezni. Még fekete-fehér filmet használtunk, a digitális technikáról talán csak a nagyon merész képzelőerővel megáldott tudósok mertek álmodni.
Arra pedig külön büszke voltam, hogy apukám megígérte, hogy megtanít az éjszakai fényképezés fortélyaira, így hiába riogatott anyukám, hogy teljesen át fogok fagyni, menni akartam. Meleg ruhába bújtunk, és nekivágtunk.
Aznap ónos eső esett, és mindent jég borított. Ahogy kicsit csúszkálva ballagtunk a kihalt utcán, keresve a megfelelő helyet a fényképezéshez, felnéztem az égboltra, és tátva maradt a szám. Bársonyos sötétkék búra borult ránk. Ma montanakéknek nevezném. Még a csillagok is kéken ragyogtak, jeges világoskéken. Akkor még a városban sem volt akkora a fényszennyezés, mint manapság, tisztán kivehetők voltak a téli égbolt csillagképei. A faágak jégpáncélja a higanygőzlámpák fényét ezüstös-kékes árnyalattal tükrözte vissza.
Most, amikor a montanakék alapszínhez az ezüstközepű világos kékeket választottam, újra eszembe jutott az a régi-régi, varázslatos este és beleborzongtam. Érezni véltem a fagyos szél fuvallatát, és hallani apukám csendes dörmögését, ahogy a fényviszonyokról, blendéről és zársebességről magyaráz...
Ezalatt a legidősebb lányom egy elegáns, fekete cakkos nyakpántot fűzött.
Majd - ha már így belejött - ugyanazt montanakékkel és fehér teklákkal.
A közös fotózásba már a fiúk is beleszóltak - a "művészi hatás" érdekében egy kisautó - a mami Naranjitojának zöld kistesója - is odakerült a képre, ha már a nyakpántok tulajdonosa is ilyennel jár.
Közben az elegáns fekete hatására én is kedvet kaptam egy tászli előadására a pikk dáma modorában.
A fekete szívek felkeltették a legkisebb lányom érdeklődését is, aki egy kristály-fekete kombinációt álmodott meg magának.
