A kislányoknak természetes anyagokból, a nagyobbaknak korallból, gránátból, dunántúli gyertyaöntő kisiparosok által készített üreges, vékony falú, kb. 1 cm átmérőjű gömbölyű viaszgyöngyökből, a felnőtteknek a drágább "gyári" üveggyöngyből készítették. A XIX. században Csehországból származó fújt üveggyöngyöket használtak. A XX. században ezt felváltották a tömör öntött üveg- és porcelángyöngyök, a különböző csiszolt és kristálygyöngyök.
A színük is beszédes volt: a fiatal lányok leginkább a pirosat kedvelték, a menyasszonyi ruhákhoz a fehérek váltak általánossá, de a gyászoló idősebb palóc asszonyok inkább kék vagy zöld gyöngysorokat viseltek.
Ugyancsak vidékenként változott az is, hány soros kalárist készítettek. A polgárosodottabb Dunántúlon inkább csak 2-3 sorosat használtak, míg a Dunától Keletre inkább az 5-6 soros volt az elterjedtebb, de a palócoknál nem volt ritka, hogy 20-30 sorosat is felvettek. Az egyszerre viselt gyöngysorok végét gyakran összedolgozták 1-1 rongypántra vagy párnácskára és az arra varrt hosszan lelógó pántlikával, vagy a XX. század elejétől kapoccsal rögzítették a nyakon. Az alsó gyöngysor közepén lehettek csüngők: művirágok, fémdíszek vagy pénzdarabok (ez utóbbit lázsiásnak hívták). Hagyományosan szorosan a nyakhoz simultak az azonos hosszúságú gyöngysorok, de ha nagyon széles volt a nyakék, az alsó sorok fokozatosan egyre hosszabbak voltak, és tömött félkörben omlottak le a mellre.
A matyó viselet dísze volt a sárközihez hasonlóan hálósan fűzött (mezőkövesdi) pityegő galáris, melynek egy félévszázadosnál is régebbi példánya a Néprajzi Múzeum gyűjteményében is megtalálható.
Ezt a "tanuló" galárist még a nyári szálkai táborban készítettem.
.jpg)
